Haló! ^^ Igen, elég rég írtam már, ezért “nem árt”, ha vetek most pár sort a pap…, monitorra.
A hétköznapok olyan egyformák, legalábbis a számomra, így azokról igen nehéz írni. Kivéve egy esetről, amikor is (még a múlt héten) egy szőke hajú lány köszönt nekem a trolin. Az a hajó minden bizonnyal elúszott. Ez úgy volt, hogy ő megragadta a tekintetemet, amit észre is vett, majd kis idő elteltével jól lehetett leolvasni kecses szájáról azt a szót, hogy: hello. Én persze mit csináltam? Hallgattam. Ezek után elhatároztam, hogy amint ismét összehoz vele a sors, megszólítom. Ez ma történt meg, amikor azon a bizonyos trolin utazva én megpillantottam őt az utcán, ám tudtam hol fog leszállni, így megvártam őt ott. Megérkezett, leszállt, majd megszólítottam. Sajnos kudarc. Azt mondta, én összekeverem őt valaki mással. Ezek után két dolog lehet, nagy elkeseredésemre: 1.) lehet tényleg nem ő volt az. Féltem, félek is, hogy nem ismerem fel újra őt, hiszen csak pár percig láttam. 2.) meglehet, hogy a “nemköszönést” elutasításnak tudta be, így többet nem szeretne foglalkozni velem, így lerázott. Egyik eset sem jó, bízom benne, hogy valahol, még a közeljövőben remélhetőleg meg fogom találni életem nagyon várt párját. Vagy ő talál meg engem. 
(Viszont megtettem egy lépést, ez is valami…)
A hétvégén szerencsére mindig le tudtunk menni, így tudom, miket “művel” Manó a 8. hónap után. Nehéz is leírni – talán nem is lehet – szavakkal azt, milyen érzés olyan boldognak lenni. Hmm…
Közben zajlik lent az élet: a rokon ellenséges, a barát szerető. Remélem ez változni fog, és így marad! Sorrendben.
